Hogy mit kaptam a Bátor Tábortól? Esélyt. Hogy meglássam, nem vagyok egyedül. Hogy nem csak én küzdök a cukorbetegséggel, és az nem arra kötelez, hogy beteg emberként éljek. Megmutatta, hogy én is különleges vagyok, de nem a betegség miatt, hanem önmagam miatt.
Barátokat kaptam, akikkel mind a mai napig tartom a kapcsolatot, ugyanúgy a cimborákkal, sőt, a tábori dokikkal is! Kedvenceim, Dr. Krisztina, Dr. Anna, Tibi nővér, Hajni, a táncoslábú Mókus, a lovasoktató Gabriella és még sokan mások, akikre így lassan 9-10 éves távlatból is szívesen emlékszem. Igyekeztek a tábort életem legszebb időszakává varázsolni.
A táborban sikerült megszeretnem a golfot mint sportot: képes vagyok úgy megfogni az ütőt hogy az nem röpül el a lasztival. Lehetőségem volt kipróbálni, milyen hőlégballonozni, nálatok sikerült először kipróbálnom magamat mobil falmászón.
Legyőztem a lámpalázamat, amikor Mókussal táncoltunk a Scooby-doora, tornádó zsonglőrlabdát gyártottam kézművesen, és sikeresen kiborultunk a tőlünk elnevezett Ibuizív kenuból a tábori tavon. És milyen jót nevettünk rajta, mikor kiderült hogy a tó vize éppen csak a térdünk fölé ért! Semmihez sem hasonlítható az adrenalin, mikor „bátorkodtunk,” és nem tudtuk, hogy a magunk alá pakolt rekeszek vajon mikor fognak leborulni.
De a legszebb talán az volt, mikor esténként az egész tábor szíve egyszerre dobogott, olyankor fogtuk egymás kezét, és a tábori fogd a kezem című dalt énekeltük.
Emlékszem, mikor első nap átléptem a kapun, megláttam a rengeteg vadidegen arcot, kettőt sem mertem szólni, de az utolsó napon, mikor a kis busz indult volna ki a vasútra, hogy hazavigyen, a lábam nem akart mozdulni. Nem akartam búcsúzkodni.
A tábor az élet egy teljesen más oldalát mutatta meg. Természetesen alig vártam, hogy a következő évben visszatérhessek, hogy újra lássam a kedves és már ismerős arcokat. Hogy újra kikapcsolhassak a hétköznapok szürke homályából, hiszen a táborban „mindig süt a nap!”
